Az új munkahelyemen nem éppen a kedvem szerint alakultak a dolgok, ezért gyorsan kikértem két nap szabit, hogy felszívjam magam a következő megmérettetésre. Mi jobb ilyenkor, mint egy többnapos fekvőbicajtúra? Mivel szeretek hegyet mászni, ezért olyan útvonalat találtam ki, ami sejthetően kellően kifáraszt, hisz ez volt a cél.
Egy komoly dilemma azért felmerült, ugyanis élénken él még az emlékeimben a tavalyi kiszáradásos túrám. Ezért szakemberekhez fordultam, megkérdeztem a rekus társadalmat, mi is lenne a jó. Remek tanácsokat kaptam, el is mentem a legközelebbi DM-be, hogy beszerezzem a javasolt elektrolitot. De, az sajnos elfogyott. Mérgemben becsomagoltam valami magnéziumos izét, meg a szokásos Gouda sajtomat, és így utólag tanúsíthatom, hogy bevált, jól éreztem magam végig (egy fagyi okozta cukorlöketet leszámítva).
Még egy fontos dolog: 50-es faktorú napvédővel kentem be magam minden nap, így megúsztam a leégést.
2026-07-03 Irány Balassagyarmat, aztán meglátjuk
Ez volt a terv. Beállítottam a GPS-t, és szépen követtem (alig néhányszor tévesztettem csak el).
A Kerepesi kegyetlen (és forgalmas) kaptató után Szada felé menve szomorú látvány fogadott: egy őzikét ütött el nemrég valaki, és az út szélén feküdt, lábait mozgatva, agóniában. Nem tudtam, mit csináljak, de egy tűzoltó is megállt és hívta a vadőrt. Ő vetett aztán véget az őz életének. Most itt nem részletezem, de nagyon tanulságos volt.
Szada, Galgamácsa felé vettem az irányt, Galgagyörknél már fényképezni is támadt kedvem, pont rám bámultak a napraforgók,
aztán meg Galgaguta előtt egy hihetetlen méretű napelemfarmot találtam.
Becskénél már látszott, hogy közelednek a hegyek egész emberes kaptatókkal.
Mohora pedig egy hangulatos „hazatérés” témával ajándékozott meg.
Megérkeztem Balassagyarmatra. Kicsit elbóklásztam a belvárosban, sajnos a kerékpármúzeum zárva volt, pedig szerettem volna megnézni Isu gyártmányát.
Egy gyors Lidl, hogy az elfogyott narancslét pótoljam, és elővettem a térképet, hogy na, akkor most merre. Azt láttam, hogy észak-északkelet felé sok zöld van, ezért ráböktem egy pontra, hogy akkor most arra. A határnál az Ipoly felett azért csináltam egy, ha nem is szelfit, de képet a bicajról.
A táj továbbra is hangulatos maradt, és itt már érezhető volt az egyre erősödő oldalszél, ami amúgy jellemző volt mindhárom napra, de ez kit zavar a rekun, ugyebár.
Nagykürtös után már beindultak a mászások is, szépen egyenletesen haladtam felfelé. (Egyébként az összes hegymászás kedvezett a lengőorrúnak, sose kapart ki a kerék).
Kékkő (Modrý Kameň, Blauenstein) után már komolyabb kaptatók következtek. Mivel (kora) esteledett, elkezdtem szálláshelyet keresni, mondván, hogy jobb lesz rápihenni a másnapi folytatásra. Összesen aznap estére már úgyis összegyűlt 2800 m szintemelkedés. Erdő volt ott már mindkét oldalon, egy alkalmas nyiladéknál bementem szerencsét próbálni.
Darázs-garázs
Egy tisztás után találtam egy kiszáradt patakmedret, ráadásul egy helyen két fa állt átellenben pont jó távolságra. Megörültem neki, gondoltam, milyen romantikus lesz a függőágyat a patakmeder felett kifeszíteni. Hát, ahogy toltam be a bicajt, a kerék átment egy mohos fatönkön. A fatönkből erre nagy mennyiségben, igen felbőszült darázs szállt ki egy rajban. Hanyatt-homlok menekültem, de hát az nem ment gyorsan, hiszen tolnom kellett a bicajt is. Szerencsére megúsztam egy csípéssel a homlokomon. Még nagyobb szerencse, hogy nem vagyok érzékeny a darázscsípésre (sem a csaláncsípésre, de erről majd később), szóval 10 percig sajgott, aztán elmúlt. Mázli, hogy a darázsfészek léte már az elején kiderült, belegondolni is rémes, mi lett volna, ha már kiraktam a cuccaimat.
Nem messze onnan vertem fel végül a táboromat, nagyon elegáns helyen volt így a hálószobám.
Mivel nem volt valószínű, hogy esni fog, nem feszítettem ki at esőponyvát, így sokkal szebb volt a hálószobám mennyezete.
Erdei tündérek
Beesteledett. Már sötét volt, de még kedvemre nézelődtem a szúnyoghálón keresztül, élveztem, ahogy a fák lombját fújja a szél, nagyon szeretem a levelek susogását hallgatni, és nézni, ahogy ringanak a lombok. És akkor jött a varázslat! A függőágy mellett megjelent egy szentjánosbogár. Mosolyogva néztem, és követtem a szememmel a kis fénypontot a sötétben. Aztán kicsit odébb megjelent még egy. Ekkor már kidugtam a fejem, hogy jobban lássak, lezárva a nyakamnnál a szúnyoghálót. Még két szentjánosbogár… még három… és majdnem sírtam a boldogságtól, amikor már nagyjából 15 kis erdei tündér körözött a függőágyam körül. Kiváncsiak voltak, az egyik olyan közel repült az arcomhoz, hogy meghallottam szárnyacskák verdesését is. Nem vagyok költő, ami nagy kár, mert olyan varázslatos volt mindez, hogy jó lenne úgy leírni, ahogy ott éreztem magam. Az egész mintegy 10 percig tartott, és továbbmentek, gondolom tündérfalvára. Visszahúztam a fejem és elmerengtem az emléken. Olyan puhán csúsztam álomba, mintha csak folytatódott volna a varázslat.
Szigorú hátvédek
Még ezzel sem ért véget a varázslat. Hajnalban, mikor már világosodott, egyszer csak felriadtam, mert szinte mellettem egy őzcsorda haladt el. Gondolhatjátok, egyből felébredtem (persze először majdnem összecsináltam magam), és felemeltem a fejem, hogy lássam is őket. Erre megriadtak, és a csapat zöme (szerintem lehettek vagy negyvenen) uzsgyi, menekülésre fogta. Az utóvéd azonban, két megtermett őzbak, tőlem tíz méterre megállt és csak nézett. Farkasszemet néztünk, mozdulni se mertem, nehogy elriasszam őket (meg se próbáltam elővenni a telefont, hogy fényképezzek). Nem hazudok, a szőr felállt a karomon, és egész testemben borzongtam a gyönyörűségtől, szinte a lelkembe néztek, és annyira nagyon szépek és kecsesek voltak. Aztán, miután már elég messzire elmenekült a csapat, és látták, hogy én valószínűleg nem fogom követni őket, egy ugrással eltűnek a fák között, egy kicsit még hallottam a futásukat, aztán néma lett az erdő. Csengett a fülem, olyan csend volt, már a szél is elállt reggelre. Én meg ott feküdtem, lihegve, azon meregve, hogy mivel érdemeltem ki ezt a csodát.
2026-07-04 Irány Szénavár, aztán meglátjuk
Olyannyira megbűvölt mindez, hogy végül megint elaludtam, és így ellustálkodtam vagy fél tízig. Akkor azért kikászálódtam az ágyamból és megállapítottam, hogy ezt az éjszakát sose fogom elfelejteni. Viszont fogytán volt a vizem, a narancslevet már estére elfogyasztottam, szóval el kellett indulnom, ha vizet akartam, meg hát éhes is voltam. Innentől már hosszú, komolyabb emelkedők voltak, mondanom se kell, hogy gyönyörű tájon, erdőben, vagy fennsíkon vezet az út. Hamarosan egy házsorhoz értem, komolyan, a semmi közepén ott van egymás mellett három ház egy „utcában”.
Egy nagyon kedves néni adott nekem vizet a kulacsomba. Próbált kérdezgetni, de hát nem tudott magyarul, én meg csak a gyakujem, meg a proszim szavakat tudhatom a nyelvi tárházamban. De azért lelkesen mosolyogtunk egymásra.
Egészen Szénavárig (Senohrad) gyakorlatilag folyamatosan hegyet másztam. Adódtak azért kellemes fennsíkok is, amik azért lehetőséget adtak a pihenésre.
Egy kaptató végén láttam meg egy fát, ami nagyon tetszetős fénykép téma lett.
Szénaváron végre betértem egy Jednotába, vettem egy krémsajtot, meg egy kiflit és persze narancslevet, és ott helyben kényelmesen elfogyasztottam. Ez már nagyon hiányzott, jól esett.
Ereszkedés (vagy inkább zuhanás)
A jutalom nem is maradt el. A csúcsra ugyanis már felértem, most következett a zuhanás. A szlovákok igen jó minőségű utakkal kényeztetik a vándort, hát ki is használtam. És bevallom, megszegtem a pszichiáteremnek tett igéretemet, miszerint nem engedem 40 fölé a sebességemet, de az út során többször megközelítettem a 70-et is. De hát a tükörsima aszfalton nem koptathatom a fékemet, ezt akárki beláthatja. Volt jó pár ilyen ereszkedés az út során, istenemre, nagyon élveztem, úgy éreztem, az a jutalom egy kiadós mászás után.
Egyébként még Szénavárnál úgy döntöttem, hogy most már az irány hazafelé legyen, persze egészséges vargabetűvel. Megint ráböktem a legzöldebb térképrészletre, ami történetesen a Duna-Ipoly Nemzeti Park volt, és rémlett, hogy valaki ódákat zengett róla. Beállítottam hát azt következő célnak.
Néha meg-megálltam valamilyen érdekesebb fénykép téma miatt,
de alapvetően csak haladtam, nem rohanva, csak egyenletesen. A fennsíkokat művelték, az emelkedők mellett rendszerint erdő volt, amit nagyon szeretek.
Nagytúron lencsevégre kaptam egy érdekes templomot. Szép volt, csak az volt a fura, hogy teljesen kopár volt előtte a tér.
Ipolyság aztán alkalmat adott a készleteim feltöltésére (Lidl, narancslé, természetesen).
Végül nem láttam szalamandrát
Nos, ismét átléptem a határt, és közeledett az újabb csoda. Előtte, Kemence után egy apró hibát azért elkövettem: hagytam magam elcsábítani és vettem egy fagyit. Nem is igazán izlett végül és pont azért, ami miatt hiba volt: nagyon cukros volt. Ettől hamarosan kicsit szédelegtem, és a gyomrom elég sokáig figyelmeztetett, hogy ez rossz ötlet volt. De elmúlt, ittam rá sok vizet, az segített.
Na szóval, a csoda. Ezt mindenkinek ki kéne próbálnia, olyan szép a Nemzeti Park. Főleg észak felől, mert lágyan, egyenletesen emelkedik, ami senkinek se jelent gondot a bicajon, a csúcs után viszont elég meredeken ereszkedik, sajnos (ez már a magyar módi) nagyon kátyús úton, ami miatt sokszor felébresztettem a természetet a fékem sikoltásával. Dél felől tehát már húzósabb lenne egy túra.
Alig értem be az erdőbe, a nem mellesleg nagyon kisforgalmú (autóval engedélyköteles) úton, máris viszketni kezdett a telefonom a kormányon, hogy fényképezhessen
és megintcsak fényképezhesssen végre.
Aztán megláttam egy figyelmeztető táblát, amitől elkerekedett a szemem: itt szalamandrák is akadnak!
Hát ezután nagyon meresztettem a szememet, de mivel nem volt nedves az időjárás, ezért nyilván valahol a zsombékosban pihentek, nem láttam egyet sem. No nem panaszképpen mondom, a látvány azért kárpótolt mindenért. Voltak ott fák,
valamint fák,
és persze fák is,
na meg leginkább fák. Említettem már, hogy szeretem a fákat?
Esti tévedések
Közeledett az este. A térképen észrevettem, hogy Diósjenőn van két tó. Na mondom, csobbanni kéne egyet, két napja nem fürödtem, ami nem lenne gond, ha nem izzadtam volna ki több liter vizet és nem lennék koszos, meg napolajos tetőtől talpig. De ahogy odaértem, nagy csalódás volt, hogy tilos fürödni. Nem is értem a helyieket, hogy bírják ki strandolás nélkül egy ilyen lehetőséggel a határban. De úgy látszik, horgászni jobban szeretnek. Mégse hiszem, hogy ők lennének a többség. Na mindegy is, úgy döntöttem, hogy koszos maradok.
Közben a Fekete Párduc modellnek jelentkezett, ennek nem tudtam ellenállni.
Megint megnéztem a térképet, és azt gondoltam, Vác felé kanyarodok egyet, tetszik az a város. Sajnos nem néztem meg alaposabban az útvonaltervet, amit a térkép felkínált, ezért bizalommal elindultam. Igen, ahogy az várható volt, egyszer csak becsatlakoztam a kettes útra Vác felé. Azt hittem rosszul látok, eszement forgalom volt, de legalább sima útfelület, kezdésnek egy erős lejtőt kaptam, ahol hetvennel jöttem lefelé, így nem ért utol a kamion, ami mögöttem jött. Nade minden jónak is vége szakad egyszer, leértem a lejtő aljára, és erős emelkedőbe kezdtem. Na menten utolért a kamion, és még vagy ötven autó. Szörnyű volt, na. Az első adandó alkalommal elhagytam ezt a rémálmot és letértem Nőtincs felé. Inkább hagyjuk Vácot, ott egye meg a fene.
Itt aztán újabb kihívással kellett szembenéznem: a Nőtincs, Ősagárd, Keszeg tengely egészen kritikán aluli minőségű, szinte járhatatlan útfelület. De kis forgalmú, és esetemben ez döntő volt, végül is nem siettem sehová, ráértem kerülgetni a kátyúkat, egy idő múlva ez egész szórakoztató lett. Na de még csak ott tartunk, hogy elhagytam Nőtincset, és elkezdtem szálláshelyet keresni. Korábban is gyakran megaludtam egy út menti fasor túloldalán, persze, hallatszanak az autók, de miután álomba szenderedek, legfeljebb a szirénázásra ébredek fel. Itt is ilyen védőfás rész volt, az út mellett meredeken emelkedő padkával. Mögötte láttam két alkalmas fát, nem volt közöttük aljnövényzet, hát megindultam. Már eleve feltolni a bicajt a meredek padkán izgalmas volt, hát még, amikor a rövidgatyámban belegyalogoltam a hónaljig érő csalánrengetegbe. Hát, csípett rendesen, de azért se adtam fel, tudtam, hogy nem sokáig tart a csaláncsípés rajtam, néhány perc alatt elmúlik. Szóval, betoltam a bicajt végre a két fa közé. Amivel nem számoltam, az az aljnövényzet, ami kívülről nem látszott, nem volt magas, csupán elszáradt bogáncsok és mindenféle kapaszkodó izék. A cipőm, a zoknim azonnal tele lett, és szúrt, mint a veszedelem. Először levettem az SPD cipőmet, és a zoknimat (arra ránéztem, és azonmód a szemeteszacskómban landolt), felvettem a szandált és abban reménykedtem, hogy ha óvatosan lépkedek, akkor mégiscsak ott tudok maradni. Nem telt el egy perc, mire rájöttem, hogy ez hiábavaló remény. Mit lehetett tenni, újra átkeltem a csalánerdőn, lezuttyantam a padkán, és ott helyben kibogáncsoztam a cipőimet és vártam, hogy elmúljon a csaláncsípés, mert fenemód viszketett az egész lábszáram. Eltelt némi idő, mire végeztem. Ezután továbbindultam, de a hasonló helyekre rá se néztem többé, megtanultam a leckét.
Ragadozók és egyéb állatfajták
Nem sokkal később egy ösvény kellette magát, nem is haboztam, máris a hepehupás kerékvájatban próbáltam egyensúlyozni. Ez nem annyira sikerült, toltam inkább tovább a rekut. Itt már egy csomó alkalmas helyet találtam, az út menti védőfák mögött, egy nagy rétre és mögötte dombokra nézett végül a szálláshelyem (a kép másnap reggel készült).
Úgy néztem, nem lesz eső, ezért a szokásos ponyva nélküli megoldást választottam. Kellemesen sétálgattam, majszoltam a maradék gouda sajtomat, megittam a maradék narancslémet, eszegettem a Lidlis dió-mogyoró keveréket és élveztem a tájat. Sötétedéskor függőágyba bújtam és hamar elaludtam. Természetesen most is állatok ébresztettek. Arra riadtam fel még sötét éjjel, hogy egy nyúl nyüszít hangosan, aztán valószínűleg a róka fogást váltott, amire a tapsifülesnek már nem volt mondanivalója. Idegborzoló volt, felállt a tarkómon a szőr. Nem sokkal ezután egy fácánt kapott el egy másik ragadozó, szerintem egy kóbor kutya lehetett, mert hallottam ahogy mély hangon vakkant néha. Nem tehetek róla, izgultam, hogy odajön-e hozzám. Egy idő múlva azért megnyugodtam, meg hát azt gondoltam, ha én nem bántom, ő se fog. Visszaaludtam. Hajnalban arra ébredtam, hogy felettem a fák levelein kopogni kezd az eső. Nosza, ki az ágyból, gyorsan feltettem az esőponyvát, még időben, addig a lombok megvédtek az esőtől. Még a bicaj hátulját is betoltam az esővédett helyre, tanultam a korábbi esetemből, amikor Szlovéniában elázott mindenem. Utána már kellemesen álomba ringatott az eső dobolása a ponyván.
2026-07-05 Irány haza, aztán meglátjuk
Reggel kicsit ázott volt még a világ, de az eső elállt. Ennek megfelelően, megint ellustálkodtam a reggelt, lassan bontottam tábort. Újra elkezdődött a zötyögés a kátyúk között. Nem siettem. Azért a gyomrom már jelentkezett és követelte a jussát. Néhány falut elhagyva végül egy Rád nevű községben megálltam egy vegyesboltnál tankolni. Kint voltak fedett padok is, ott megkajáltam és elbeszélgettem két helyi emberrel. Első ránézésre amolyan nem valami jómódú, munkában megedzett férfiaknak láttam őket, akikről nem feltételeztem, amit aztán megcsillogtattak: hihetetlenül művelt emberek, nagyon sokat tudnak a természetről, melyik madár hány évet él, milyen intelligens, stb. Csak ámultam-bámultam és magamban szégyenkeztem, hogy micsoda előítélet volt bennem.
Utólag, az útvonalat nézve ébredtem rá, hogy akár at is ruccanhattam volna Vácra, olyan közel mentem el mellette. Már nem emlékszem honnan, de hamarosan javulni kezdett az útminőség, élveztem az utazást. Eleinte még felhős volt az ég, kellemesen hűvös, de amikor kisütött ismét a nap, akkor rendesen kisütött, be is kentem magam rögvest.
Veresegyházon arra gondoltam, megnézem a medvéket, ezért arrafelé kormányoztam magam. Végül mégsem mentem be, a belépő még nem riasztott el túlságosan, ám az, hogy felügyelet nélkül hagyjam a megpakolt bringámat, az már igenis elriasztott. Az utolsó nagy zuhanást a Kerepes előtti szakasz kínálta, kihasználtam.
Epilógus
Több mesélni valóm már nincs, szépen hazaérkeztem, és otthon az első dolgom egy hosszas hideg zuhany volt, szappannal fűszerezve.
A GPS adatok szerint összesen 5540 m szintemelkedést teljesítettem, és majdnem 300 km-t mentem. Megmásztam Európa legmagasabb hegyét!
Egy kis elmélkedés a hegymászásról. Nálam tapasztaltabb túrázóktól megtanultam, hogy az emelkedők elején nem szabad erőlködni, egy viszonylag bírható ritmust kell tartani. Ekkor bemelegszenek az izmok és a fáradást az állandó ritmus enyhíti. Ami számomra még fontos a ritmusban: egyfajta meditáció, a jelenre figyelek, arra, hogy tartsam az irányt, tapossam a pedált, váltsak bizonyos izomcsoportok között, hogy legyen pihenőjük is. Mindez ugyanúgy elfoglalja ez elmémet, mind mondjuk a légzés figyelése, vagy az úszás. Mivel pedig elfoglalja, minden mást ki is rekeszt a fejemből. Számomra elsősorban erről, és a csodálatos élményekről szólt a túra.
Utóirat
Még nem olvastam vagy láttam olyan túrabeszámolót, ahol őszintén beszámoltak volna egy elég fontos dologról: hol kakált az illető? Pisilni, legalábbis nekünk férfiaknak, elég egyszerű dolog, csak félreállunk valami bokrok mögé és kész. A kakálás viszont már nehezebb téma. Az eddigi utaimon mindig sikerült egy benzinkutat találni, ahol használhattam a WC-t. Ezúttal azonban útközben jött meg az inger, de nem volt gond, mert előre felkészültem erre az esetre is: csomagoltam papírzsebkendőt. Nem volt tehát más dolgom, mint egy kis gödröt ásni (faággal), odaguggolni és elvégezni a dolgomat. Még kezet is tudtam mosni egy kevés vízzel a kulacsomból. Azt azonban utólag elhatároztam, hogy legközelebbre beszerzek valamilyen gyorsan lebomló WC-papírt, mert környezettudatosság is van ám a világon. Azért remélem, hogy az a papír is, amit otthagytam, gyorsan lebomlik a betemetett gödörben. Mivel pedig nem ettem sokat, csak egyszer kellett ezt megtennem a három nap alatt.
Szóval, tessék, legalább elmondtam ezt is.