(Alcím: egy óra dicsérete)

Az írás inkább a gpx fájl beágyazásának a gyakorlásáról szól, mintsem érdemi információ, de azért írok is „valamit”!

Munka után léptem meg Székesfehérvárról, onnan vonattal mentem egészen Dunaújvárosig, Puszaszabolcs átszállással. Szerencsére sem késés, sem egyéb bonyodalom nem volt: ment minden flottul.
Először egy Desiro egységgel kellett Pusztaszabolcsra menni (nem volt más bringás), itt a működő liftekkel átmentem a 4. vágányon várakozó dunaújvárosi Flirt szerelvényhez.
Az egész utazás egy órán belül le lett tudva.

Dunaújvárosban elindítottam a Bryton 530 kerékpár-kompjútert, rögzítendő a fent látható utazásomat.
A kezemen egy Garmin Instinct 2 Solar Tactical, erről a navigálást intéztem. Még nem használtam órát navigációra, főleg a térkép nélküli „csiganyálas” navigáció érdekelt.
Nem tudtam, hogy vajon navigáció közben rögzíti-e a megtett utat és. a hozzá tartozó adatokat (megjegyzés: igen), ezért volt a kettős könyvelés.
Mivel már az első kilométerben eltértem a „csiganyáltól”, így a navigálás (és így az adatrögzítés is) abbamaradt pár perc után. Aztán újra elindítva a navigálást, egy idő után ismét a vonalon találtam magamat. És innentől kezdve már nem is voltam hajlandó máshogy menni, csak az óra instrukciói alapján.
Két kisebb túlhaladásom volt (10-20 méter), amit azonnal korrigáltam, és ezáltal simán levitt a Szelidi-tóra, fordulóról-fordulóra mutatva-rezegve-csipogva, hogy mikor kell letérni.
A navigálás annyira pontos volt, hogy gyakorlatilag a kerékpársávot a körforgalmon keresztül is hűen mutatta. Kissé furcsa volt, hogy maga a térkép nem látszik, így nem nagyon volt viszonyításom, de a hátralévő távolságot a következő fordulóig nagyon pontosan jelezte az óra.

Maga az utazás tetszett: még nem jártam erre.
Dunaújvárosban még utoljára gyerekkoromban járkáltam. A dicső múlt megcsorbult: a Béke tér, a Dunai Vasmű és a többi ipari rész látott már szebb napokat is…

A Pentelei-hídra (második nekifutásra) sikeresen eljutva örömmel töltött el, hogy hosszú percekig csak gurulni kellett, olyan sikkes lejtése volt. Aztán eszembe jutott, hogy talán vissza is kellene majd tekerni, de akkor élveztem a kényeztetést.

A kerékpár- és a többcélú utak általában jó minőségűek, használhatók voltak.

Dunaegyháza előtt viszont Közép-Európa legrázósabb műútját tudtam le, a végére egy jópofa emelkedővel, nehogy elfelejtsem a takaros községet…

Sajnos a solti fagyizást nem engedhettem meg magamnak, mert egy hangszál-gyulladás után voltam, így aztán hiányzott volna nekem, mint léggömbárusnak a nyílvessző. De nem vagyok édesszájú, tehát emiatt nem dőltem a kardomba.

Hartát is hamar magam mögött hagytam, és megállapítottam, hogy kánikulában nem valami előnyös errefelé sem tekerni, mert a kerékpárút mellé nem ültettek fákat. Vígasztalt a gondolat, hogy így legalább az aszfaltot sem nyomta fel semmi gyökér. (Hogy ez más országban miért nem gond? Nem is értem…)

Dunapatajon egy cikk-cakk vonallal jelezte az óra, hogy itt azért figyelni kell, merre tekerek tovább. Elsőre vettem az akadályt, és így. robogtam be Szelídre.

A célnál jelezte az óra, hogy megérkeztünk.

Utána körbenézve láttam, hogy még nem.
Újra körbenézve: de, mégis megérkeztünk.
Ez a óra tud valamit!